Ahogy azt Keyes világhírű könyvében a „Virágot Algernonnak”-ban is olvashattuk, nem könnyű megemészteni azt, hogy nagy magasságokból folyamatos gyengülésnek indulunk. Viszont, habár Charlie Gordon sokszor gyerekes viselkedése Josétól se áll távol, nem lehet őt együgyűséggel vádolni. De nézzük is meg ez a pék honnan indult, mit sütött ki és vajon a karrierje a könyv melyik részénél tart éppen.
A főszereplő most nem Charlie Gordon, hanem egy José Mourinho nevű testnevelés edző, akinek futballistaként a portugál másodosztály volt a csúcs. Ám a tudásvágy itt is megvolt. És mint az orvosok Charlie életében úgy jelent meg egy fontos személy az edző életében, Sir Bobby Robson. A híres gentleman edzőnek szüksége volt egy portugál-angol tolmácsra, aki a focihoz is konyít. Így jött a képbe a luzitán tesitanár. El is kezdett mellette dolgozni először Portugáliában, majd Spanyolországban, ahol elképesztő sztárok mellett volt.
Így érdemelte ki az első vezetőedzői kinevezését a Benfica csapatában, ami nem sikerült túl jól 3 hónap után távozott. Szerencsére itt nem siklott ki a tehetséges szakember pályafutása, mert ezután megkapta a Leira csapatát, amit egészen fantasztikusan a 3. helyre kormányzott. Több se kellett az ország északi nagyvárosi csapatának, elkezdte a munkáját a Portóban.
Porto és a kezdeti sikerek
Az első fontosabb állomáshelye az ígéretes fiatalembernek. Habár rögtön az első fordulóban a Belenenses ellen egy kínos meccsen épphogy csak pontot tudott menteni a csapat, a Boavista elleni rákövetkező meccsen már nyerni tudtak és ezzel elindult valami új, nem csak Portugáliában, hanem a világon is, habár ezt akkoriban még nem sejtették sokan. Akkor „csak” az UEFA kupában érdekelt csapat elkezdett szárnyalni, lehengerlő támadójátékkal (igen régen tényleg tudott ilyet Mourinho) egy hatost gurítottak a Polonia Warszawanak és a Denizlispornak is. Majd az elődöntőben a Lazio elleni 4-1-es meccs után a visszavágón egy lehozott 0-0-val kényelmesen besétáltak a döntőbe. (Ez már kicsit jobban reflektál a mai Joséra). A döntőben lenyomták a Celticet 3-2-re mindkét oldalon egy-egy kiállítással. Egy izgalmas meccsen a Porto a rendes játékrészben kétszer is vezetést szerzett, ám Henrik Larsson kétszer is válaszolt, ám a hosszabbításban Derlei második gólját szerezte ezzel el is dőlt a meccs. Habár Derlei és Larsson is duplázott a meccsen, legjobb még így is a fiatal irányító Deco volt.
A csapat magja kialakult, kapuban a Barcelonában leszerepelt, ám régi-új klubjában főnixként újra szárnyaló Baia. Az ellenfél hullámban érkező támadásainak gátként ellenálló védelem tagjai jobbról Paulo Ferreira, Jorge Costa, Ricardo Carvalho és Nuno Valente. A középpálya masszívan fel volt duzzasztva kreativitással név szerint Deco, Maniche, Alenyicsev és Capucho elől pedig már az említett Derlei. Ez a csapat az UEFA kupa mellett a bajnokságot és a kupát is behúzta, szóval finoman szólva is sikeres volt az első szezon.
Az uborkaszezonban lelépett Helder Postiga és Capucho, helyettük érkezett Bosingwa, Benny McCarthy és Pedro Mendes.
A következő idényben eljött az igazi csoda, a kezdeti berobbanás után most érkezett meg az igazi áttörés, mint azt tudjuk a Porto BL-t nyert, a világ megdöbbenésére és ettől fogva már nem csak a portugál futball ismerői bólogattak elégedetten José Mourinho nevének hallatán. Az elődöntőben egy összesítésben 1-0-val legyőzték a „szuper Deport”, akik szintén életük lehetőségét akarták megragadni. A döntőben pedig hibátlanul legyőzték 3-0-ra a Monacot élükön a szintén tehetséges Didier Deschampal. A gólokat a nagy tehetségnek kikiáltott, ám későbbi karrierjében alulteljesítő Carlos Alberto, a potenciálját beváltó Deco és az orosz Alenyicsev szerezték. Ezzel a győzelemmel Mourinho nem csak a Portót emelte fel, hanem saját magát is.
„I think, I am the Special One”
Charlie Gordont a sikeres kísérlet után már nem nevetik ki, ennek ellenére távolságot tartanak tőle a hirtelen megnőtt hatalmas egója és túlzott nagyképűsége miatt. Ismerős valakire ez a leírás?
A kirobbanó üstökös megérkezik a Premier League-be és egy jól irányzott mae geri mozdulattal berúgja az ajtót és ezzel új korszakba érkezik a liga. Hirtelen több szereplős lesz a bajnokság és az elsőségekért már nem csak a United és az Arsenal lesz versenyben, hanem a vadiúj Chelsea projekt és annak a tábornoka Mourinho. A kor csapatai ragaszkodtak a klasszikus 4-4-2-es felálláshoz, ezért is volt nagyon nagy újítás a 4-3-3, amivel rendre a Chelsea játszott. Sok igazolás jött a csapatba, rögtön jött egy kapus a Rennesből bizonyos Petr Cech a védelembe érkezett két régebbi bajtárs Paulo Ferreira és Ricardo Carvalho, a középpályára Essien és Thiago. Plusz az akkor még érthetetlen igazolásnak tűnő majd később minden kritikusra rácáfoló Didier Drogba. (Még Mateja Kezman is érkezett, aki nem lett nagy sztár a Chelseaben) Majd megindult a henger és olyan fájdalmas dolgot tettek, amit az angol közvélemény nehezen tudott elfogadni, gyakorlatilag letarolták abban a szezonban a Premier League-t és ha abban az évben Anelka City játékosként kihagyja a tizenegyest a Chelsea elleni meccsükön, akkor lemásolva az azt megelőző év hihetetlen teljesítményét veretlenül lettek volna bajnokok a londoni kékek.
Ebben a csapatban lett egyértelmű vezér John Terry, aki ha a magánéletben nem is, a pályán abszolút vezető volt. Ekkor vált tehetségből klasszissá Frank Lampard és ha máshol nem is ebben a csapatban kivételes focistának tűnt Joe Cole. Az angol részt erősítve érkezett egy évvel később Ashley Cole, aki aztán évekig a világ legjobb balhátvédjének tűnt.
Itt már az a személyisége volt, amit ma is ismerünk színpadias, nagydumás és a sajtótájékoztatók kedvence. Ámbár ekkor még ez azért volt, hogy levegye a terhet a csapatáról és nem azért, hogy magát mentse.
Taktikában az elképesztően masszív és fegyelmezett védekezés jellemezte. Segítette a munkáját az, hogy most sokkal képzettebb játékosokkal volt körülvéve, ezért is volt, hogy első szezonjában mindössze 16 (!) gólt kapott csapata.
Ezután halmozta a sikereket éveken át. Ezért is volt váratlan, hogy 2007-ben a szezon elején elhagyta a csapatot. Végül az igazi célt a Bajnokok Ligája trófeát nem tudta elhozni Abramovichnak.
Triplete
A 2008-09-es szezon kezdetén elindult az Interes karrierje is. Egy nagyjából kész keretet vett át, amit csak nagyjából kellett átalakítania. Ezt is sikerrel vette rögtön az első szezonban bajnok lett a Nerazzurrival. Viszont szükség volt arra, hogy a BL-ben is maradandót alkossanak. Ezért a következő szezonban leigazolta Luciot a Bayernből, Sneijdert a Realból, Militot és Mottat a Genoaból és végrehajtotta vagyis végülis Moratti az elmúlt 20 év egyik legérdekesebb igazolását, Ibraért cserébe pénzt és Eto’ot kapták.
A következő szezonban kialakult a 4-2-3-1-es felállás, ami védekező szerepkörben 4-1-4-1 volt. Ebben elöl Milito mögöttük Pandev, Sneijder és Eto’o középső középpályásként Cambiasso és Stankovic biztosított. A védelemben az ikon Zanetti, a kifinomult Lucio és a kevésbé kifinomult Samuel jobbról pedig Maicon masírozott. A kapuban pedig modern módon egy söprögető kapus, akinek a kapus képességei is elképesztőek voltak, Julio César.
Akkor az a csapat, ami sokáig úgy tűnt nem lesz megint nagy esélyes Európában, főleg úgy, hogy előtte egy bizonyos Pep és a csapata megváltoztatta a futballt. Balszerencséjükre meg is kapták ezt a csapatot, ekkor az történt, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha eme bájos portugál szakembert vizsgáljuk, egy különleges meccsen 3-2-re nyert Olaszországban a Nerazzuri és a visszavágón hivatalosan is „betolta a buszt”. A Barca csak 1-0-ra nyert emberelőnyben, Eto’o gyakorlatilag balhátvédet játszott és most Mourinho nyert Guardiola ellen.
A döntőben meg nem kimondottan védekező focival és Milito duplájával legyőzték az amúgy is esélytelenebbnek számító Bayern Münchent, ezzel José újra felülhetett Európa trónjára. Máig utoljára. A bajnokságot és a kupát is behúzták, a bajnokságban hoppon maradt Ranieri és a Roma, akiknek egészen a végéig volt esélyük a bajnokságra. Az Inter triplázott és Mourinho egója az egekben, ekkor jött el számára a váltás és az egyetemes labdarúgás fellegvára, a Real Madrid.
Ketrecharc a La Ligában
A triplázós szezon után kinevezték a Real Madrid élére és megkezdődhetett, az a 2 éves folyamatos bajnoki csatározás Barca és a Real között, ami nézők millióit vonzotta oda miden egyes El Clasico-hoz. Valóban fantasztikus küzdelmek voltak és Mourinho kupák szintjén nem hívható adósnak, ugyanis bajnoki és kupa trófea is került a vitrinbe viszont a BL-ben rendre leiskolázták és Charlie Gordonnak elkezdett feltűnni a képességeinek gyengülése…
Itt érdekes a párhuzam, mert valójában nem a képességei gyengültek, hanem a futball elkezdett elhaladni mellette és ő az erőszakos pragmatizmusával ezt nem volt hajlandó beismerni. Ezért korábban említett sajtón előadott stílusa hirtelen megváltozott. Már a játékosokat kezdte okolni az esetleges kudarcokért és magát mentegette. Habár a 3 éve alatt rengeteg izgalmas meccset köszönhetett neki a Real, de szintén az ő regnálása alatt volt a híres 5-0-s vereség is, amit nem biztos, hogy szívesen tesznek ki az ablakba. Így 3 év után elköszönt a madridiaktól és ez volt az első komolyabb állomáshelye, ahol rossz szájíz maradt utána és nem egyértelműen boldogan emlékeznek vissza a real szurkolók a Mou korszakra. (Valószínűleg Casillas sem). Így a portugál visszament korábbi sikereinek helyszínére a Chelseabe.
Take me home
Hát visszatért, itt van újra a Chelsea modern filozófiájának letéteményese, a sikerkovács, a „special one” minden úgy lesz, mint régen. Ugye?
Igen is meg nem is…
Az első szezonja nem zárult hatalmas sikerekkel, itt maximum a grincs szerepét tudta eljátszani, ahol először Arsene Wenger 1000. meccsét tette tönkre egy 6-0-ás zakóval, majd Steven Gerrard és a Liverpool bajnoki álmait foszlatta köddé a jól bevált bunkerfocival.
Ezután a híres Mourinhos második szezonban megjött postával Spanyolországból Costa és Fabregas. Így a 14-15-ös szezonban úgy lettek bajnokok, hogy mind a 38 játéknapot az élen töltötték és egy kis esélyt sem hagytak a többi csapatnak a címre, nem mintha lett volna abban az évadban igazán komoly kihívó. A BL-ben a negyeddöntő és a PSG volt a végállomás. A Ligakupát is elhódították a Tottenham kárára.
Aztán a harmadik idénye komoly tőrdöfés volt a Speciel One számára. A sok sérülés mellett nem igazán ment a játék és a tabella második felében tanyáztak, amikor Halloween környéken Mourinho szellemei vörösbe öltöztek. Benteke és Coutinho révén, Klopp irányításával 3-1-re elverte a Liverpool a Chelseat és végül ez lett a végállomása Mourinho londoni kék hullámvasutának.
Teh SePcIaL oNe
Megérkeztünk, Charlie elkezdi rosszul leírni a nevét, már elkezdett visszafejlődni, ezt ő is érzékeli, valószínűleg Mou is. A nyilatkozatai már nem viccesek inkább kínosak, ahogy korábbi sikereibe kapaszkodik és nem képes elfogadni, hogy már nem ő a legmegfelelőbb jelölt egy Manchester United vagy Tottenham kispadjára.
Persze még kapunk néha a régi, szeretett José bácsiból, de már nagyon keveset. Vannak még kisebb sikerei, mondjuk Harry Kane magújított szerepkörénél vagy Hojbjerg megtalálásánál és csapatba építésénél, ezzel kicsit javítva a csapat játékán. Viszont játékosok már nemhogy jobban néznek ki a kezei alatt, hanem egyenesen rosszabbnak. Az öltöző már rendre nem áll mellette és a médián keresztüli csatározások mennek például a rekordigazolással Pogbával. Pedig tíz éve a szinten nem könnyű eset Eto’o még balhátvédnek is beállt, ha a nagy José azt kérte.
A 10-es években a taktikáját meghaladta a futball és ehhez olyan megújulásokon kéne átesnie, mint Guardiolának Münchenben vagy Kloppnak Liverpoolban, ők megtartották a pragmatikus játékfelfogásukat, de képesek voltak az aktuális focihoz igazítani.
Még talán most Rómában, ahol nem olyan nagyok az elvárások el tudja magát fogadtatni a csapattal és a szurkolókkal, de jó lenne, ha beadná a derekát és úgy döntene, hogy megújul, akkor még láthatnánk valamit, abból amit ő ilyen magasra emelte a 2000-es években.
Mourinho azóta is a sajtókonferencián, amikor visszafelé a régi sikereire mutat, letesz egy virágot annak a személynek a sírjánál, aki a legjobb barátja volt és jószívvel emlékszik rá, a neve:
Special One.
